.RU
Карта сайта

Függelék - Urbanising peasants? Peasant life in padue

Függelék

Adatközlők jegyzéke és genealógiai ábrák


Az adatközlők névsora a következő adatokat tartalmazza sorrendben:

Keresztnév és vezetéknév, születési hely, születési idő, családi állapot.
(Kisebb helység nevénél zárójelben a tartományi központ áll.
Asszonynév jelölése: “in” + férj neve.)

Irma Fabris:

Settecá (Vicenza), 25/06/1915, özvegy, nő

Agnese Pellegrini in Rozzato:

Casalserugo (Padova), 26/06/1932, özvegy, nő


Agnese Boaretto:

Galzignano (Padova), 1915, hajadon


A családok genealógiai táblái:

A táblákon csak az adatközlő visszaemlékezése alapján rekonstruált adatok vannak feltün­tetve. Jelölések:

Glosszárium – Idegen kifejezések jegyzéke


Összegyűjtöttem a dolgozatban előforduló olasz és dialektális kifejezéseket, fogalmakat. A helyes olasz kiejtést zárójelbe tettem. Amikor szükségesnek láttam, definiáltam a szót és rövid magyarázatot is fűztem hozzá. A nyelvileg (megítélésem szerint) egyszerűbb esetben, meg­elégedtem a magyar megfelelő leírásával:

olasz

magyar


BARBA
(BÁRBÁ)

A padovai nagycsalád feje, nőtlen fivér (lásd még a “padrone” és a “paron” kifejezéseket is).
A barba elnevezés ritkábban fordul elő mint a paron’, a két szó jelentése ugyanaz.


TORTA MARGHERITA

Fehér piskóta, töltetlen fehértorta



Adattár


Itt rövid válogatást adok közre azokból az élettörténeti szövegrészletekből, melyeket a családok élettörténeteiben (harmadik fejezet) nem helyeztem el. A mindennapi élet és a gaz­dálkodás egyes jelenségei és narratívumok kerülnek itt bemutatásra a családi múltból.
A mindennapi élet. Margherita Peroni az egykori mindennapi életről:
“A takarítás, mosás, házimunka, ezt én is elvégeztem a testvéreim és az anyám mellett. Az egyes családok között volt egy olyan szokás, hogy egymást segítettük.1 Úgyhogy eljártunk egyes csalá­dokhoz, mint pl. a betakarításkor. Sarlóval arattunk, keresztbe kellett rakni a kévéket, majd kazlakat alkotni belőlük. Annak idején még falcetta-val (sarló) a nők, falcia-val (kasza) a férfiak, azután a kaszálógéppel (elmutogatja a műveletet, amit a gép végez munka közben). Marokszedés, kötözés, ... Ehhez a munkához sok emberre volt szükség, nekünk csak 2 ha földünk volt, nem sok. De akinek sok földje volt, annak besegítettünk. Nem a pénzért tettük, hanem csak hogy segítsünk annak akinek több munkája volt. Fölkeltünk jó korán, mert meleg volt már nyáron, és elmentünk csak a jó társaság kedvéért. Régen ez így volt, nem mint most, hogy a gyerekek nem csinálnak mást, mint iskolába járnak, vagy nézik a TV-t. A szabadságon jár csak az eszük. A gabonával volt dolog, sokszor 8-10 napig ott maradt a gabona kazlakban, aztán haza kellett szállítani. Aztán csépelni kellett, ez már az illető családnál otthon zajlott.

Az aia-n (szérű) végeztük a cséplést. 551 Egyik családtól mentünk a másikhoz elvégezni a mezei munkákat, amiket a család egyedül már nem tudott elvégezni. A szénát is kézzel vágtuk le. Ezután össze kellett gereblézni, egybeszedni, ez gyerekmunka volt például.” – emlékezett vissza Margherita.
Peroni – édesapjáról:
A családi identitás fontos forrása az felmenők történetének részletekbe menő ismerete.

A család közös emlékezetét helyenként rövid elbeszélésekkel villantotta fel az adatközlő, mint erre a narratív genealógiai552 szemelvények lesznek alább a példák.

A családi emlékezet és a szülők eredete a témája a két itt következő gazdag narratív genealógiai le­írásnak.

“... Eutichiano Peroni volt az apám. (Van egy Peroni nevű sörmárka is, hallott róla?)

Apámnak 2 hektárja553 volt. Amikor idejöttek lakni Veggiano-ba, akkor vette apám azt a földet, amin attól fogva egész életében dolgozott. Ott ház nem állt azelőtt, ő építette, mikor odaköltöztünk és mikor két testvérem már élt. (Én vagyok a legkisebb az 5 testvér között.)

Apám árva volt. A történetét most elmondhatom? Mivel nem volt családja, odaadták egy családnak születésekor, hogy az asszony szoptassa, az állam pedig fizetett egy összeget a befogadó családnak az árva ellátásáért. A család nagyon megszerette apámat és magánál kívánta továbbra is tartani, a csecse­mőkorán túl is. Maddalene, vagy valami hasonló hangzású helységben lakott ez a család, Vicenza körzetében, a Schio felé vezető úton. Apám soha nem volt abban a családban, amelyikben született, születése után közvetlenül az árvaházba került. Vezetéknevét az árvaházban kapta. A Peroni név – a majdani neve – sehol nem volt még akkor, és nem is annak a családnak a nevét kapta meg, ahol szoptatták. Hét-nyolc éves korában egy másik család igényelte Eutichiano-t, egy gyermektelen házaspár, és mivel az első család a nevét nem adta a gyereknek, bár szeretettel nevelte, nem maradhatott ott tovább. Az árvaház kiközvetítette ennek a második családnak. Ez nagyon rosszul esett apámnak, sokat emlegette, mennyire fájt neki, hogy nem maradhatott ott.”

Kérdés: Miért nem akarták a vicenzaiak megtartani Eutichianót?

“Végtére is, arról volt szó, hogy a családnak pénzre volt szüksége, a szoptatásért pedig kaptak vala­mennyit és először csak ez motiválta őket. De mivel megszerették a gyereket, nem adták rögtön vissza az árvaháznak, határozatlanok voltak, a nevükre nem vették. Ezért közvetítette ki apámat az árvaház a második családnak. Lehet, hogy nem voltak elég tehetősek ahhoz, hogy még egy gyereket neveljenek, 5-6 saját gyerekük is volt még apámon kívül! Nem tudom az okokat. Apámnak át kellett mennie a második családhoz, de ezek sem adoptálták. Apám nagyon fiatalon innen nősült meg. ...

... Apám még az árvaházból emlékezett két jól öltözött emberre, akik – mikor ő egy szintén árvaházi kislány kezét fogva ott totyogott – odajöttek hozzá, cukorkával és egyéb édességekkel kínálták mind­kettejüket, elvitték őket sétálni a városba, emlékezett egy szép fasorra. Ez a találkozás erősen meg­ragadt apám emlékezetében. Akkor még nem tudhatta, kik voltak azok az emberek, a férfi és a nő. A nagyszülők – apám szülei – veronaiak voltak, ezt lehetett csak tudni. Hogy az árvaház hol volt, azt nem tudom.

... Mikor apám megnősült, ott maradt a második családjánál az esküvőt követően is, a második nevelőszüleit addigra már mamá-nak és papá-nak szólította. Anyámnak megszületett az első két gyermeke, de még mindig ott laktak. Akkor történt, hogy apám nevelőanyja, aki akkor úgy 45 éves lehetett, hirtelen meghalt. Ott maradt az 50 éves nevelőapa – anyámnak apósa – egyedül, de csak rövid ideig, mert hamarosan talált magának egy nőt. A környékről való úgy 30 éves fiatal nőt az 50 éves nevelőapa feleségül vette. A feleség odaköltözött hozzájuk, nem sokkal ezt követően pedig apámék szétváltak a nevelőapjától, ezt úgy kell érteni, hogy anyagilag elosztoztak. Ugyanúgy együtt laktak, de nem voltak egy költségen. De a helyzet nem sokat változott ezután sem, mert apám nevelőapja csak “gazda” maradt. Akkor újabb döntést hoztak, mégpedig azt, hogy eladják a házat. Az eladás után jöttek el Vicenza környékéről ide Padovához közelebb. Apámék Praglia környékén egy belső eldugott kis falunál megálltak, Creola volt a falu neve, Saccolongo-n túl található. A mező közepén állt a ház. Itt két évig maradtak csupán, mert anyám ott nem szeretett lenni. A nevelőapai környezet, ahonnan jöttek, nagyon szép volt, a ház is szép volt, a creola-i kevésbé lehetett az. Apám is kapott egy összeget az eladott ház árából. Abból tudott saját lábán megállni. Apám nevelőapja a szétválást követően Veggiano-ban vett házat. Azt követően elköltöztek apámék is Veggiano-ba, de nem ugyanoda. Apám úgy száz méterre a falun kívül vett 2 ha földet és építette saját kezűleg fel a házát a földjén. Hitelt vett fel, a munkájával fizette vissza a kölcsönt. 1928-tól laktak ott. A második nővérem már ott született 1930-ban. (Ez a ház a veggiano-i híd mellett még ma is áll, Giovanni lakott benne 2002-ig.)

... Apám történetének csak most jön a java! Apám megtudta valaki által, hogy van egy lánytestvére, aki állítólag Milánóban lakik. Megkeresték egymást. Az a kislány ott az árvaházban, akire élénken emlékezett, a testvére volt. A szüleik nem voltak összeházasodva, de volt ez a két közös gyerekük, egy kisfiú és egy kislány. Mindkettőt árvaházban hagyták. Apám minderről semmit sem tudott egészen addig. Csak felnőttkorában ismerte meg a nővérét is! A nővére viszont már előbb tudott apámról, mint apám róla. Megtudták, hol van az anyjuk, elmentek hozzá. Veronában egy csodálatos villában lakott. A szülőanyja akkor a nevét adta az apámnak, akit attól fogva Zardini-nak hívtak, a két nagyobb testvérem nevét is erre változtatták meg. Az első két testvérem születése után történt mindez, mi kisebbek nem éltünk még akkor. A legfiatalabb én voltam a családban.

... Apám nővérének volt egy álma. Azt álmodta, hogy az apjának kell valahol legyen egy testámen­tuma. Egy bizonyos helyre (pontosan meghatározott szekrény, fiók) kell nyúlni a veronai villában, hogy megtalálják édesapjuk végrendeletét, az álomban erről pontos eligazítás volt. El is mentek, hogy megnézzék, bebizonyosodjanak felőle. Abba a házba kellett elmenniük, ahol már jártak, mikor az anyjukat látogatták meg. A megálmodott helyen meg is találták az írást. Amikor az anyjukkal korábban találkoztak, az nem beszélt az írás létezéséről. A végrendelet a kislányt és a kisfiút, azaz apámat és nővérét, Peroni-nak nevezi meg. Így találták meg az igazi nevüket is, miután felfedték szülőanyjuk lakhelyét. Az első két testvéremnek újra megváltoztatták a nevét, immáron másodszor. Nekünk hármunknak, akik a testámentum előkerülése után születtünk, már rögtön “Peroni” lett a nevünk.

Kérdés: Megtudták a végrendeletből, ki volt az apai édesapa?

Ügyvéd volt. A két fiatal élete, az ügyvédé és az anyáé a következőképpen alakult. A nőnek lett egy gyermeke egy másik férfitől is, akivel attól fogva együtt is élt és azt a közös gyermeket nevelték. Az ügyvédről nem lehetett semmit sem tudni, mi lett vele. A nagyszüleinket mi gyerekek már nem ismertük.

... Apám elment a szülőanyja temetésére, de nem tudott neki megbocsátani soha, nem szerette őt anyaként. “Eldobott magától” – így mondta apám mindig.

... Tudja, kit tartott igazán édesanyjának? Az első nevelőanyját. Amikor az első nevelőanya meghalt, én csak akkor tudtam meg, hogy apámnak ő volt az “igazi” nevelőanyja, mégpedig a következő szavakat tartalmazó táviratból: “Meghalt az anyánk”. Apám azonnal indult. Még most is előttem van, ahogy apám sietve kelt útra. Mindig vele szeretett volna maradni, őt szerette. Ám a mostohatestvérei – akik a táviratot írták – is testvérként tekintettek apámra. Mi csak akkor tudtuk meg amikor apám meg­halt, hogy miután apám elkerült 8 évesen az első nevelőszülőktől, nekik született még egy gyerekük. Apám nevét – Eutichiano – adta az anya ennek a kicsinek. Így akart emlékezni apámra. A gyerekek is igazi testvéreknek tekintették egymást mindhalálig. Amikor apám temetése volt, úgy jöttek el, mintha az édestestvérük temetésére jöttek volna.

... De apám halálakor volt egy szomorú egybeesés. Amikor apám halálhírét vitték a testvéreim a mostohatestvéreknek, és tájékoztatták őket arról, hogy másnap lesz apám temetése, akkor az egyik mostohatestvér hirtelen, még azon a napon meghalt. Apám halálhíre vitte el. Érzelmileg igazából mindig is oda tartozott apám, ahhoz a családhoz.

... Apám anyámmal szép életet élt, végre lett saját családja, megnyugodott. A saját családjában találta meg az igazi életet, a saját maga építette házban lett boldog. Pedig szegényen éltünk, az a két hektár hét embernek csak igen szerény megélhetést biztosított.

... Apám nem akarta, hogy férjhez menjek. Elsősorban azért, mert még nagyon fiatalnak tartott a férjhezmenéshez, másodsorban pedig nagyon ragaszkodott a lányaihoz, mindegyikünket nehezen engedett el érzelmi okokból. De mindannyiónk közül Mariat a legnehezebben! Sokat jártunk apánkkal a vásárba együtt mi lányok, amire én is nagyon szívesen emlékszem. Arra is jól emlékszem, hogy amikor Maria ment férjhez én is zokogtam, nem akartam tőle elválni. ... Az apám vezetett el engem az oltárig az esküvőmön.”
Peroni – nagynénjéről:
“...Anyám testvérei vásároltak egy darab földet Villa del Bosco-ban, Saccolongo-n túl. A szétválás úgy történt, hogy az egyikük, Angelo Conca d’Albero-ban maradt. Egidio pedig Pontelongo-ba ment lakni. Antonio, Giovanni és a legkisebb lány, Maria együtt maradtak Villa del Bosco-ban. Ez úgy 1920 körül lehetett, amikor anyám férjhez ment.

Maria, a legkisebb testvére anyámnak, a fivérei földjén épített házat és ott éldegélt. Amikor férjhez ment, a férjével is ott laktak. Összesen 13 gyerekük született! De mindössze 1,5 hektárjuk volt, olyan szegényen éltek, hogy télen a gyerekek lábán még zokni sem volt! Ilyenkor a sógornők adtak valamit a gyerekekre. Azért csak felnőttek és a nagyobbak eljártak dolgozni, a kislányok az urakhoz mentek szolgálni, házimunkát végeztek. De még így sem tudtak megélni. Nem volt több, mint egy szoba-konyhájuk! 1956 körül átköltöztek családostul Rovigóba. Anyám többi testvére Villa del Boscóban maradt, csak Maria ment el Rovigóba a családjával. Ott úgy 6 hektár várt rájuk, pedig semmijük sem volt mikor nekivágtak. Ferrara és Rovigo között valahol, ahol megtelepedtek, a föld nem volt termé­keny, így ott sem tudtak megélni. Akkor pedig már 12 gyerekük volt. Akkoriban felhívások voltak, hogy lehet menni Dél-Amerikába, kivándorolni.

A felfigyeltek a toborzásra és úgy döntöttek, elmennek Brazíliába. Maria egész családjával emigrált. Nem volt mit tenni, hiszen már egyszerűen nem volt mit enniük! Emigránsokként hajóra szálltak. Egyetlen lánya maradt itthon, Rosina, mert Down-kóros volt, akkor nem tudták magukkal vinni! 40 napig utaztak hajón. Rosina, a beteg lány pedig a nagynénjeire lett bízva, a házat Maria testvérei vették birtokukba. Egy tizenharmadik gyerekük is született még ott Brazíliában, majd Rosinát is utánuk küldték egy év múlva.

Egyik unokatestvérem, Maria egyik fia visszajött Vicenzába, egy padovai lányt vett feleségül, akit ott kint ismert meg, egy másik emigráns család gyermekeként. Csak ők jöttek vissza, itthon akartak élni. Ott kint valóban nagy kiterjedésű földek vártak rájuk, ahogy azt ígérték nekik, de hogy mennyi föld volt az, nem tudom. Az unokatestvéreim mindannyian megházasodtak. Maria nagynéném és a férje már nem élnek.

... Évek teltek el és anyám a testvéreivel csak hébe-hóba találkozott. Mariát pedig anyám nem is látta többé azután, hogy az elment Brazíliába. Még az induláskor sem találkoztak, el sem búcsúztak, mert Maria nem szólt egyik testvérének sem. Szegénykének semmire nem volt se ereje, se ideje. ...”

Anyám élete magányosnak mondható, abban az értelemben, hogy mindig apámmal éltek ketten. Amikor én születtem, nem volt mellette senki asszony vagy anya, aki segíteni tudott volna! Mindenki messze volt tőle. A távolságot nem mai szemmel kell néznünk, hiszen Veggiano és Villa del Bosco között nincs több 50 km-nél, de akkoriban ez még nagyon soknak számított. Nem csak közlekedési eszközök nem voltak, de nem volt lehetőség sem az elutazásra! Pedig anyám nem lakott nagyon messze tőlem, mégis egy évben 2-szer találkoztunk. Mindenkinek meg volt a maga családja, nem tudtunk egymáshoz utazgatni ...
Életképek a Paccagnella családtól:
Arrigo gyermekkorában a tejet háztól adták el. A tejesember és a szomszédságban lakók naponta jöttek érte. A háború utáni években például Padova egy másik városrésze, Brusegana egy utcájába, a via Cave-ba került el a napi tej. Gyermekkorából emlékszik egy vándor-tejesemberre, akit Eugenionak hívtak, ő a vállán vitte a tejet és magánházaknál árulta. (az óvárosi piactéren, a Piazza delle Erbe-n ma is vannak még öregasszonyok, akik a saját termékeiket árulják, csirkét, tojást, egyebet.)

“Akkor van meg az eredménye egy munkának, ha azt lelkesedéssel végzi az ember. Sokféleképpen lehet dolgozni, van aki szívesen, örömmel dolgozik, és nem fárad bele, mert nem haragszik a mun­kára.”– mondja Arrigo. “Maria az irántam való szeretetből dolgozott ilyen sokat, nagy volt a lelkiereje, de többet is szenvedett” – teszi hozzá.

Arrigo és Maria fia, Orazio könyvelő az Esecuti nevű szállítással foglalkozó cégnél. Amikor még csak tizenöt éves volt, eljárt pincérkedni is, mert tudta, hogy kevés a jövedelmünk, saját tanulását így finanszírozta. Minden szombatját és vasárnapját az étteremben töltötte, meghozta ő is a maga áldozatát. A szülei büszkék arra, hogy Orazio saját pénzéből öltözködött és vásárolta meg könyveit, és hogy rendesen leérettségizett. A lányuk, Loreta szintén tisztában volt a család anyagi helyzetével, ezért tizennégy évesen lemondott a továbbtanulásról, pedig óvónő szeretett volna lenni. Ehelyett elvégzett egy gyors- és gépíró tanfolyamot, majd elhelyezkedett egy ügyvédi irodán. Ezt követően a Ganola építőipari vállalatnál, jelenleg pedig az önkormányzat építési osztályán dolgozik gépíróként, három gyermeke van. Arrigo lányának a férje is a városházán dolgozik, szintén az építési osztályon. Az ő szülei is megmaradtak a föld mellett.

Arrigonak mindig szenvedélye volt a disznóvágás és a szalámikészítés. Minden télen rendszeresen eljár másokhoz disznót vágni. Egy disznó feldolgozásához 1-2 napra van szüksége. Ilyen napokon Marianak kell odahaza ellátni az állatokat, a kismalacokat.

Maria visszaemlékszik, hogy pár évvel ezelőtt (1993-hoz képest), mikor az tehénből kettő épp elleni készült, karácsony volt, Arrigo pedig kórházban. Nagy volt a hideg, megszülettek a kisborjak. Akkortájt, 1988-ban – 20 napig volt Arrigo kórházban – egy napja így telt Marianak. A fia elment munkába, ő befűtött, Arrigo egyik unokatestvére jött kézzel fejni az anyateheneket, a többieket gépre tette, Maria kimosta a tejtárolót, kitakarította az istállót, bement főzni. Mindenhová kerékpárral ment, hogy gyorsan érjen oda. Meg voltak még disznaik is.
Revelli: Anello forte
Alább közlök Nuto REVELLI554 piemontei asszonyok életéről szóló könyvéből néhány részletet saját fordításomban. A közreadással az volt a célom, hogy egy korábbi (a század derekát megelőző) korsza­kot bemutató, más forrásból is merítsek a vallásos élet és az asszonyi sors bemutatásához saját tapasz­talataim alátámasztásául.

A könyvben szereplő (Piemonte síkvidékjén élő parasztasszonyoktól vett) idézeteket az alábbi közre­adáskor idézőjelbe tettem. Az idézőjel nélkül álló mondatok a könyv szerzőjétől, REVELLItől származnak, a zárójelben álló sorokat pedig én írtam magyarázatul. Minden egyes bekezdés felett ott áll az eredeti előfordulás oldalszáma.

p. 20: Anna Costamagna, Barberis özvegye, sz. 1884: “... A falusi asszony? Dolgozott akár egy férfi. De parancsolni, a férfi parancsolt. Ha úgy parancsolta: “Te menj, végezd el azt a munkát!” – csendesen alá kellett vetni magunkat és menni. Aztán pedig amint lehet hazafutni és elvégezni a házimunkát is. Nem úgy volt akkor mint ma van, ma olyan mint a paradicsomban, ahhoz képest, mint akkor volt, akkor az maga volt az előrehozott pokol.”

p. 72: Giovanna Rovere, Rosáné, sz. 1924. (Az asszony először arról mesél, hogy milyen nehéz volt az élete a házasságban, majd pedig arról mennyire ragaszkodik a földhöz) “... Még ma is szeretem a földet, a mezőt, a virágokat, örömömet lelem benne. Megtartottuk a szőlőt, a szüleim földjét is megmentettük. A mezőn még az otthoni bajokat is sikerül elfelejtenem, ott az van a szemem előtt, amit magam vetettem el, nem úgy van mint a házimunkával, ami mindig egyforma.”

p. 113: (egy plébános szavai:) “... A egykori nők! Régen a nőknek ha nem volt nagy a hitük, remény­vesztetteké váltak. Úgy bizony! Gyakorlatilag a hitük tette őket tönkre, még pedig azért, mert segített nekik beletörődni, hogy mindig mindent elfogadjanak és elviseljenek. De legalább reményt merít­hettek belőle. A szenvedés révén a nők a múltban hatalmas bölcsességre tettek szert. Mondok egy példát. Agnese 7 éves volt amikor elment szolgálni. Az édesanyja így szólt hozzá: «Ágikám, ha a gazdasszonyod kávéval kínál, ne fogadd el, mert nem tudom, hogy az életben később lesz-e alkalmad kávézni. Mert ha egyszer már hozzászoksz, azt veszed észre, hogy a kávé hiányzik.» (... ) A templom volt az egyetlen menedéke az egykori asszonynak. A mise és a vesperás adott alkalmat arra, hogy ruhát váltson, ünneplőbe öltözzön, hogy más asszonyokkal találkozzon és hogy velük válthasson pár szót. (...) A házasságkötések szinte minden esetben a család akaratát fejezték ki. A nő az egyik gyám­ságból a másikba került. A nő valóban erős volt, olyan erős, mint ama Szentírás-beli. (...) Az iparo­sodás jelentette a fordulatot. A déli nők férfiak nélkül maradtak555, az északi férfiak pedig asszony nélkül. Itt Északon nem rég terjedt el a déli nőkkel kötendő házasság szokása. Sokáig bizalmatlanok voltak az emberek. Azt mondták: «Moglie e buoi dei paesi tuoi.».556 Először kivárták, hogy alakul a dolog Albese-ben, a szomszédban, és csak lassan tették meg az első lépéseket. Nem közvetítőkön keresztül jutottak el Délre, hanem a megismerkedés útját választották. Így eshetett meg, hogy minden déli nő ugyanabból a calabriai faluból való, öten vannak, mind nagyszerű asszonyok, nagyon dolgosak, nagyon kötődnek a földhöz. (...) Csak egy példa. Van itt egy család, az apa öreg már, megözvegyült, a fia szintén özvegyen maradt két gyerekkel, akik közül az egyik fogyatékos. Mi tévők is legyenek? Rájuk tört az elkeseredés. A család egyik barátja, aki orvos Cherasco-ban, ajánlott nekik egy lányt Délről. A lány feleségül ment a kétgyerekes apához. Olyan jó ez a lány, hogy ha angyal szállt volna le közéjük, az sem hozott volna több derűt. Ez a Délről jött kislány a talpraesettségével és vidámságával megmentett egy családot. Analfabéta, csak most kezd tanulni olvasni hogy a kislánynak tudjon segíteni. Szeretne tanulni, képezni magát, szeretne jobb lenni. (...) Hát igen, az egyetlen lehe­tőség a mi parasztjaink előtt, hogy déli nőt vesznek feleségül. A mi lányaink hallani sem akarnak az ilyen házasságról, nincs mit tenni. Még ha pártában maradnak is, paraszthoz nem mennek feleségül, elutasításuk pedig a férfiakra nézve sértő. A mise közben oly sokszor szólítom fel a híveket a lélek vizsgálatára, az önvizsgálatra. Amikor pedig a családról beszélek, megkérem őket, hogy gondolkoz­za­nak el azon az érzésen amely elszigetelődéssel jár, és amire sok vidéki fiatal ítéltetik. Az Evangélium tartalmával össze nem egyeztethető a kirekesztésnek ez a módja, hát még a megvetés. Szerencsére, most hogy a fogyasztói társadalom első megrázkódtatásán túl vagyunk, valami már változik. Mintha a nők érettebbek lennének, ma már legalább elgondolkoznak a dolgon. Ma egy okos, érett lány nem utasít el egy vidéki partit, mint az egészen a közelmúltig megesett. Pedig, nem is olyan régen csakis elutasításra számíthatott a vidéki fiú. Nincs még messze az az idő, amikor azt a lányt, akinek egy vidéki fiú tetszett, lenézték, még ki is közösítették a barátnői, semmitérőnek tekintették. Olyan mentalitás volt ez, ami miatt én is sokat szenvedtem. ...”

2014-07-19 18:44
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • Контрольная работа
  • © sanaalar.ru
    Образовательные документы для студентов.